Fáradt Vándor blogja

Rögtön az elején sietek leszögezni: ez a post nem rólunk szól. Mi hál'istennek megvagyunk, együtt vagyunk, és ha nem is a legtökéletesebben, de mennek a dolgok a maguk útján.

Történt azonban, hogy egy nap kedvem támadt, hogy hosszú idő után ismét meglátogassam egy (pontosabban két) ismerősömet, a nyáron történtek megbeszélése, és némi gémerkedés (Nintendo WII) céljából. Dobtam is neki az SMS-t, hogy jó lenne-e a hétvégén, és vártam a választ, hogy igen vagy nem. Ehelyett azonban személyesen jelentkezett telefonon, és némi kertelés után kibökte: két hete már, hogy nincsenek együtt.

Noha nekem "csak"barátaim voltak, ennek ellenére (vagy tán éppen ezért?) a dolog mélyen megdöbbentett. Nyolc éve voltak együtt - akárcsak mi Andival -, és semmi jel nem utalt arra utolsó találkozásunk alkalmával, hogy bármi gond lenne közöttük. Mi több, közös otthonról, gyerkőcről álmodoztak, és ahogy egymáshoz szóltak, egymáshoz bújtak, egymáshoz értek, érezhetően, majdhogynem láthatóan ott vibrált köztük a nagybetűs Szerelem.

Hogy miért lett vége, azt a mai napig nem tudom (természetesen nem is érdeklődtem) ,azt azonban hallottam Zs. hangján, hogy nagyon megviselték a történtek. És - noha mint említettem, engem pusztán baráti kötelék fűzött hozzájuk- bennem sem múlt el nyomtalanul.

Kedves Olvasóim! Vigyázzatok párotokra, és becsüljétek meg, hogy van nektek. A két Zs-nek pedig ezúton üzenem: sajnálom...

Harmadik éve lakunk az új helyen, de csak most került sor az első nagyobb beruházásra. Jelesül a mai nappal birtokba vettük a vadiúj, kifejezetten a mi konyhánkra szabott/tervezett  konyhabútorunkat. Jó, tudom, ez nem olyasvalami, amitől az embenek hanyatt kéne magát dobnia, de azért jólesik, hogy több mint két év ittlakás után végre valami látszata is van annak, hogy hosszútávra tervezünk...

Ja, hogy milyen lett? Hát valami ilyesmi:

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár... Most már csak arra kéne rávenni, hogy viselje is...

Azért abban valami diszkrét báj, mikor az embert egy autós elküldi a k.a anyjába, mikor kerékpárját toló gyermekével együtt át akar menni a kijelölt gyalogosátkelő helyen (aka. zebra)... asszem meggondolom, hogy ellássam-e magam egy drótszamárral pesti közlekedés céljából... magamat meg fogadalmamat (85 kilós versenysúly elérése nyárig) ismerve úgyis beszerzem ezt az "egy lóerős kétkerekűt", de ilyenkor úgy el tud menni a kedvem az egész projekttől, hogy csak na...

PS: a hölgyikének, aki ma ilyen kedves volt velem/velünk, kettő gyermeke is csücsült a SUV hátsó ülésén...

A címben jelzett esemény egészen a mai nap délutánjáig nem következett be, mikor is úgy döntöttem, hogy elviszem a fiamat egy játszóházba, ahol is mintegy hét ugrálóvárban nyílt lehetősége kiélni múlhatatlan temperamentumát. Biztos ami biztos alapon szerettem volna tisztázni vele a feltételeket, így mielőtt belefeledkezett volna a játékba, mondtam neki, hogy ha majd szólok, akkor le kell jönni az épp aktuális várról, és öltözés, majd hazamenés következik. Erre huncutul rámnéz, és megszólal:

– Mi van, most te vagy a főnök, nem anya?

Ekkor következett be a címben jelzett esemény, a körülöttem álló szülők hangos nevetésétől kísérve...

Igazából szinte biztos vagyok abban, hogy amiről most fogok írni, az senkit sem érdekel, legalábbis nagyon keveseket, de hát az ilyesminek (is) helye van egy ilyen blogféleségben... szóval villámként hasított belém a minap a felismerés, hogy idén lesz (vagy tán már volt is,a napra nem emlékszem) tíz éve, hogy belecsöppentem a műszaki fordítás nevű szakmába... Gyorsleltár: kb. 1,8 milllió szó fordítás, és kb 700.000 szó lektorálás, nagyrészt a Julianus kft. égisze és szakmai támogatása alatt, amit ezúton is köszönük minden kedves egykori kollégámnak ^*... És ami a legszebb az egészben: a mai napig imádom a szakmámat, nem untam bele, mint oly sok minden másba... Lehet, hogy ezen a téren is szerencsés vagyok Nem lehet... biztos...

^*Még akkor is, ha (és ezt nem tudom kihagyni, noha ez a post nem erről szól elsősorban) az elválásunk koránt sem sikerült zökkenőmentesre, és méltatlan volt az együtt öltött évekhez...

Jelentem, élek.. sokan már azt hitték hogy nem is (akik csak ebből a blogból tudtak a létezésemről)... nekik (is) üzenem, hogy igenis élek, jól vagyok, csak egy csöppet elfelejtkeztem a blogomról... szóval tovább írok, nem több rendszerességgel, míg addig, amíg írtam, de lesz blog, és lesznek utólagos postok is...

Szóval, csinálom tovább...

Na nem az enyémről van szó persze, az ember nem ünnepli, és főleg nem ünnepelteti magát ilyen korban (elvégre 33 éves is elmúltam már)... Sokkal inkább Marci fiamról, erről az immár négy éves, néha ördögbőrbe bújó, de egyébként rém okos, intelligens, és nem utolsósorban szép ;) fiúgyermekről^*.... Ha most valaki megkérdezné, mi is történt vele (velünk) ez alatt a négy év alatt, bizony alig emlékeznék vissza bármire is... Emlékeim azért akadnak: emlékszem, mikor először foghattam kézbe, mikor alig aludva figyeltük minden rezdülését az első otthon töltött napon, mikor először rohantunk vissza a vérző köldökcsonkjával a klinikára, mikor először rám mosolygott, az első lépésekre stb. stb. stb.... Kis foszlányok ezek csupán, mégis emlékek egy olyan felülmúlhatatlan, semmihez nem hasonlítható érzésről, amit úgy hívnak: apaság...

Tíz éve egyébként magam sem fogadtam volna milliárdos tételben arra, hogy nekem valaha családom lesz, sőt még barátnőről sem álmodoztam nagyon... aztán lett egy, később pedig még egy, akit szűk fél év híján idén öt esztendeje, hogy feleségemnek, és gyermekem anyjának mondhatok...

Röviden összefoglalva tehát a dolgot: mindenkit arra bátorítok, hogy alapítson családot, és nemzzen gyermeket, mert gyerek nélkül lehet éni, csak épp nem érdemes...

^* Tudom, hiteltelennek hangzik ez az én számból, de vannak referenciáim, szüleimet tessék kérdezni...:)

Úgy látszik, az emlékezetes utazásaim mind teljesen váratlanul "robbannak be" az életembe. Egy váratlan telefonhívásnak köszönhetően jutottam el az Egyesült Államokba, Svédországba, és most Madridba, illetve egy onnan ~ 100 km-e lévő Campo de Criptaňa nevű kisvárosba. Utóbbi nem érdemel különösebb említést, nem mintha nem lenne nagyon szép kis város, de a cégen (akiknek egy üzleti tárgyalást tolmácsoltam ott) meg 1-2 szélmalmon kívül nincs sok említésre méltó... 

 Annál inkább Madridban, ebben a csodálatos hangulatú városban, ahol a gyönyörűbbnél gyönyörűbb látnivalók mellett nem tudtam nem megállapítani, hogy fővárosunk lakói többségének  sok téren volna mit tanulnia a madridiaktól... Miközben élveztem a Plaza Mayor semmihez nem fogható hangulatát, a letisztult vonalú, ugyanakkor mégis gyönyörű épületeket, meghatva álltam a királyi palota (aka. Palacio Real), vagy a madridi dóm előtt, több dolgot is észrevettem, pölö:

* Az embereknek eszükbe nem jut a szemetet, ne adj isten csikket az arra kijelölt helyen kívül máshová bedobni...

 * A dohányosoknak (akik alapból kb. tizedannyian vannak, mint kis hazánkban) nem esik nehezükre nem a többiek orra alá fújni a füstöt nyilvános helyen...

* Az autósoknak nem probléma akár négy egymás mellett lévő sávban is egyszerre lefékezni, ha az ember egy zebránál a legkisebb jelét is adja annak, hogy át szeretne menni...

* Ha megállsz egy kicsit, és tanácstalanul bámulod a térképet, előbb-utóbb (ez tapasztalati úton legfeljebb egy percet jelent), már ott is van melletted valaki, és szívét-lelkét kiteszi, hogy útbaigazítson...

stb. stb. stb.  Világéletemben utáltam más országokkal példálózni, de azt hiszem, hogy ha akárcsak a tizedét átvennék az itthoni plárok  az általam ott tapasztaltaknak, máris (sok) minden jobb lenne... 

 A városban egyébként leginkább a régi és új együttélése  fogott meg, míg az óvárosban egyetlen új épület sem épülhet, azon kívül viszont rengeteg építkezés folyik, nem éppen a legősibb stílusban. Ezen kívül az emberek barátságosak, segítőkészek, egyszóval minden együtt van ahhoz, hogy élhető,  nyugodt de mégis dinamikus környezetet teremtsenek maguknak.

Aki képanyagra is kíváncsi, az oldal tetején található Enyém képtár gombra kattintva a megfelelő rovatban talál 100+ képet...

Egy kis szösszenet a mai napról...

Nagy meleg lévén Horányban úgy döntöttem, hogy megfürdök a Dunában (aggódók és engem féltők (mind a kb. 5) kedvéért sietek leszögezni, hogy a Duna vize Horánynál, akárcsak a Szentendrei-sziget teljes hosszában első osztályú minőségű). Szóval mondám, belemegyek a vízbe fürödni.

Marci fiam erre rámnéz a két barna szemével, és azt mondja:

- Kérlek, ne menj be a vízbe, mert meredek az alja, belecsúszol, és nem lesz apucikám...

Mit mondjak... IMÁDOM!!!!

A május 9-i békelánc, és az ott történtek kapcsán megint más tolllával kell ékeskednem, pontosabban nem kell, de ez megint nagyon „ott van”,, és nagyon egybevág az én gondolataimmal is... következzen egy post a http://abszurdisztan.nolblog.hu/ címen futó webnaplóból.

Tisztelt Miniszterelnök Úr, Kedves Feri!

Engedd meg nekem, hogy a az internet szokásainak megfelelően tegeződve írjak neked. Bizalmaskodni nincs szándékomban, de közös dolgainkat könyebb így megbeszélni. (Egyébként boldog névnapot!)

Május 9.-én elmentél a Duna partjára, arra  ahelyre, ahol egykor magyar állampolgárságú zsidókat lőtték a vízbe. Helyesen tetted, hogy ott voltál a győzelem napján. De, nemcsak te voltál ott, hanem pár náci is. Gondolom, hallottad őket zsidózni.

Alig pár hete, hogy meghirdetted a zéró toleranciát. Szenvedélyes beszéd volt, nagyon sokan örültünk neki. De látnod kellene, hogy a beszéded nem volt elég. A nácizmus, a fasizmus, ezek az ocsmány férgek megint úgy gondolják, hogy eljött az ő idejük. Nos, nagyrészt rajtad múlik, hogy így lesz-e.

Őszödön azt mondtad, hogy nem érdekel a történelem. Ez szerintem helyes attitűd. Csakhogy - és nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele - most te írod a történelmet.

Te vagy az első miniszterelnök, aki ki merte mondani a liberális demokrácia egyik (baloldali) alapeszméjét: ha zsidóznak zsidó vagyok, ha cigányoznak cigány vagyok.

Ez bizony történelmi léptékű tett volt, még akkor is, ha - úgy tűnik - a környezeted nem értette. (Tudom, hogy nagyon zavar, hogy alig-alig értik meg a számodra alapvetően fontos gondolataidat.) Sokan értékeltük ezt a lépésedet, olyanok is, akik egyébként nem tartozunk a te politikai táborodba. A liberális demokrácia alapértékei ugyanis nem képezhetik vita tárgyát.  Ahogyan az sem, hogy gonosz, emberellenes, gyilkos eszmék mellé nem állunk. Függetlenül attól, hogy az ország dolgairól mit is gondolunk.

Nem tudom, hogy látod-e: egy történelmi kényszer és egy történelmi lehetőség között kell választanod. A kényszer a mesterségesen újraélesztett náci eszme. A lehetőség, hogy leszámolj vele. A választás: hogy melyiknek engedsz.

Hagyod-e, hogy szárba szökkenjen és megerősödjön a fasizmus, vagy úgy döntesz, hogy letöröd, kerül, amibe kerül? Nem könnyű kérdés, ha az embernek olyan politikai környezetben kell működnie, amelyben hagyományok és képességek híján nem szokás messzebb látni a holnapnál és a következő heti közvéleménykutatási adatoknál.

Csakhogy, neked most nincs választásod, döntened kell. Érdekel a történelem, vagy sem, történelmi felelősséget kell vállalnod. Annyi szabadságod van csak, hogy eldöntsd: beállsz a gyáva magyar politikusok sorába, vagy államférfi leszel. Megbuksz a történelem vizsgáján, vagy átmész - akár még akkor is, ha politikusként esetleg belebuksz a döntésbe.

Tudomásom szerint te vagy a szabad Magyarország első miniszterelnöke, akinek zsidó a felesége. A háláchá (a zsidó jog) szerint így a gyermekeid is zsidók. Nemrég azt vetették a szemedre az új bolsevikok az Ország Házában, hogy egy kommunista lányát vetted el feleségül. Mondhatjuk úgy is, hogy most még csak ezt vetették a szemedre. Ha hagyod őket tovább garázdálkodni, holnap már azt vetik a szemedre, hogy egy zsidó nőt vettél el. Ugye látod, hogy mi lehet ebből?

Amikor tehát meghozod a döntésedet, először az jusson eszedbe, hogy miként fogsz a gyerekeid szemébe nézni és, hogy mire ítéled őket. Életre, vagy halálra?

Nyilván látod, hogy ez a kérdés valódi politikai kérdés. Nem pusztán hatalomtechnikáról, hanem a jövőről, az életünkről, a közösen vállalható értékeinkról szól. Ebben a kérdésben nem abból indul ki egy államférfi, hogy mit szól az ellenzék, vagy a kapcsolt részeik. (Ők egyébként már döntöttek és tudjuk, hogy mi mellett.)

Senki nem fog neked segíteni a döntésben, azt neked egyedül kell meghoznod.

Tudod, ebben az országban nagyon sok demokrata él. Mi vagyunk a csendes többség, akikre oly gyakran hivatkoznak. És mi értjük, hogy ha zsidóznak, akkor zsidónak, ha cigányoznak, akkor cigánynak kell lennünk.

Ha tehát úgy döntesz, hogy eltaposod a fasisztákat az eszméjükkel együtt, akkor milliónyi szövetségesed lesz. Sokkal több, mint akik rád és a pártodra szavaztak. Sok milliónyi zsidó és sok milliónyi cigány fog mögéd állni, ha hajlandó vagy vezetni őket. Ha nem, te is egy leszel azok közül, akikről majd elmondja a történelem (és a választók), hogy megcsinálhatta volna...

Azt remélem, hogy érted, az antiszemitizmus nem csak  zsidókat és nem elsősorban őket veszélyezteti. Én, mint a csendes többség zsidó és cigány tagja azt várom tőled, hogy folytass bátor politikát és tudd, hogy a nácikra nem vonatkozik a tolerancia. Azt várom, hogy kimondd:

Hajrá csendes többség, hajrá szabadok!

Üdvözlettel,

Geőcze Zoárd

blogger

69 évvel később pedig , ezen a napon számos (több ezer) barátommal együtt pedig részt vettem az élőláncban, melyet május 9-én a fasizumus és antiszemitizmus ellen meghirdetett „zéró tolerancia” jegyében rendeztek a pesti alsó rakparton, Fletó aktív résztvételével. Azt már le sem írom, hogy mosolyogva lejattoltunk egymással, mert akkor hú mit fogok én kapni, maradjunk annyiban, hogy ott volt, és én is ott voltam...

Akárcsak a magukra oly büszke Kossuth téri „forradalmárok” is, akik hogy úgy mondjam, nem hazudtolták meg magukat. Repültek a tojások, szóltak a szokásos rigmusok (nem idézem őket, mert nem szerzem meg nekik ezt az örömöt), egyszóval minden folytatódott a régiben (vagy legalábbis az újabb divat szerint). Ezért egyrészt ölni tudtam volna (sok más jelenlévővel egyetemben), ugyanakkor valami földöntúli megnyugvás is megszállt... ugyanis a csőcselék, n ácik, szélsőjobb, nevezze mindenki belátása szerint, szóval ezek az emberek (vagy legalábbis arra hasonlító lények) alig voltak kéttucatnyian... És én azt mondtam, magamban: hna csak ennyien vagytok, akkor ott nagy gond nincsen...

Összetartozunk” – kezdte. Mármint Fletó az ünnepi beszédét a művészetek Palotájában. És utána ünnepi beszéd következett (kiemelés tölem). Nem politikai, még kevésbé lejárató kampánybeszéd, de még csak nem is egyfajta önigazolás volt ez. Igazi lendületes, és tényleg ünnepi beszédethalhattak a résztvevők, melynek lányege az volt, hogy akár jobb- vagy baloldali, "férfi vagy nő, rakoncátlan ifjú diák, vagy lassan életét összegző, fénytől elforduló aggastyán"  összetartozunk.

...Aztán folytatódott a műsor a különféle elismerések ilyenkor szokásos átadásával, majd a Tavaszi szél vizet áraszt című opusz eléneklésével.

Közben, a képernyő bal alsó sarkában az Andrássy út volt látható, vízágyúval, kockakővel, lángoló telefonfülkékkel, a már jól ismert őrjöngő csőcselékkel, meg a szokásos (?) vízágyúval, gumibottal... Délelőtt meg a Nemzeti Múzeum előtt a már jól ismert rigmusokat skandáló, árpádsávos zászlókat lengető nácik csőcselék, aki halálra rémisztette az alig tíz éves kislányt, aki élete nagy szereplésére készült a múzeum lépcsőjén... 

Miniszterelnök úr! Velük ugye nem tartozunk össze?

Ugye hogy milyen szívet melengető mondat ez? És különösen akkor, hogyha ezt egy egy hónapja munkanélküli emberkének mondják... Nos, nekem ma mondták... Nem mondom, hogy nem akartam egy hatalmasat ugrani örömömben, de ebben meggátolt az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy beövezve ültem az autóban... jót tett az önbizalmamnak... kezdés valamikor a jövő héten (legkésőbb szerdán...)

Mármint ígértem, hogy naponta fogok blogni, de egyszerűen nem történik velem semmi... itthon vagyok, küldözgetem az önéletrajzokat, és várom a megváltó állást mint a messiást... de egyelőre nem akar jönni, pedig már lassan 60 önééletrajznál tartok, de három vette csak a fáradságot, hogy egyáltalán írjon nekem, hogy köszi de nem rád gondoltunk... és ez kezd nem jó lenni így a harmadik hét munkanélküliségen is lassan túl... Annyi haszna volt/van a dolognak, hogy így én mentem a törpéért a bölcsibe, és rengeteget csavarogtunk délutánonként, mintegy pótolva régi elmaradásomat Vele szemben...

Ja, és megtaláltam a gyereknevelés mottóját is, ajánlom mindenki figyelmébe...

"While we try to teach our children all about life, our children teach us what life is all about"

(Amíg megpróbálunk gyermekeinknek mindent megtanítani az életről, gyermekeink megtanítják nekünk, hogy miről szól az élet.)

Hát ma este sikerült 200 körülire feltornászni a vérnyomásomat, pedig nagyon jó napom, és jó estém volt, elmentem a Heti Hetes felvételére, jót röhögtem a 6 lökötten, mígnem a felvétel szünetében felhívtam életem párját hogy hogyan van, mi a helyzet a törpivel stb.  Erre ő közölte, hogy most ment el tőle a közös képviselő, akinek a kedves és aranyos szomszédom panaszkodott, hogy nem bírja, hogy a gyerek hangoskodik, meg hogy a párom reggel hatkor kezdi a mosást...

Ezzel csak az az a probléma, hogy:

ad 1. Feleségem sose mosott reggel 6-kor

ad 2. A gyerek nem rádió hogy le lehessen halkítani, bár kétségkívül próbáljuk...

ad 3. Két szembe- és két alsó szomszédomnak semmi baja a gyerekkel (legalábbis nem panaszkodtak)

ad 4. Kényelmesebb volt neki (szomszédasszonyomnak) átmenni három házzal odébb és felcaplatni a harmadikra, ahelyett, hogy bekopogott volna a szomszédba...

Én leginkább a negyedik ponton húztam fel magam. Igazat megvallva teljesen tanácstalan vagyok, hogy mit csináljak, úgyhogy tisztelettel várom nyájas Olvasóim javaslatait kommentek formájában... Eddigi ötletem: aláíratni egy papírt a többiekkel, hogy őket nem zavarja a gyerek, és bedobni a postaládájába...

Persze a dolog nem új keletű... mikor beköltöztünk, és első alkalommal bemutatkoztunk neki (részben azért, mert amikor a gyerek a költözés után előszőr volt itthon, rögtön leküldte hozzá a tetőtéri ablakába a cumiját), rögtön közölte, hogy jó lenne ha a gyerek nem rohangálna, mert őt nagyon zavarja blablabla... Minket persze nem zavarhat, hogy a bagófüstje felfelé szállva a mi ablakunkon áramlik be*, meg állandóan fingik a fürdőkádban...

Egy biztos: ezennel felveszem a kesztyűt, és  nem én leszek az aki megunja...

PS: Hát ha még tudná,. hogy egy háromgyerekes arab család elől oroztuk el a lakást... :)

^* Antidohányosok  vagyunk mind a ketten, még sógoromat is lezavarom a földszintre ha nálunk van és bagózni akar...

Na, mostantól ígérem, hogy naponta, de legalábbis kétnaponta fogom írni a blogomat, elvégre tarthatatlan ez a havi 2-3 post...

Tulajdonképpen nem nagyon tudok mit írni: melóm már második hete nincs, hitegetés persze ezerrel megy, de nem tudom, hogy meddig tudok várni (leginkább semeddig, de azért annál tovább muszáj egy kicsit)... A dolog számomra egyetlen pozitív (?) hozadéka, hogy -mivel a család lebetegedett - mindketten itthon vannak, így rájuk is tudtam egy kis időt szakítani... Remélem, hogy hamarosan megoldódik azért a meló dolog...

A post címe a garanciális ügyintézésre vonatkozik...

Történt ugyanis, hogy az irodaszékünk támláját a gyermek egy jól irányzott hátravetődéssel eltörte, minek következtében funkcionális hiba állt be a bútordarabban (magyarul használhatatlan lett)... hívtam a gyártót, hogy kéne egy támla az ilyen és ilyen típusú irodaszékhez. Vonal túlvégén egy 60-as éveiben járó férfi (hang alapján), mondja: hétfőn jön fel egy kocsi az RS Bútoráruházba (ahol vettük), és ha megfelel így, küldenek egy támlát, ott átvehető. Mondom, köszönöm szépen, de hát ez vsz nem garanciális, és mégis mennyi az annyi... erre ő: nézze, mi 100 milliós nagyságrendben gyártunk évente irodabútort, egy széktámlából nem fogunk ügyet csinálni, de azért mutassuk be a számlát/garancialevelet az átvétel előtt, és hagyjuk ott a régit, hátha tudnak belőle alkatrészt használni...

Hát mit mondjak, Európában éreztem magam...

Hát vége lett ennek az évnek is... egy olyan igazi átlagos év volt, minden szempontból... kívánhattam volna jobbat is magamnak, de nem teszem, mert jó volt ez igazából... ugyanakkor sok minden nem, vagy nem úgy jött össze, ahogyan terveztem... viszont elmaradt a már-már szokásosnak mondható évvégi-újévi depim, ami ilyenkor szokott kezdődni, úgyhogy ez megintcsak jó... A horoszkópom szerint a jövő évben minden összejön nekem, és csak remélni tudom, hogy így lesz.

Ami a mai nap buli részét illeti: családdal átvonultunk Andi kolléganőjéhez egy kicsit dumcsizni, majd 11-kor haza, párom be az ágyba, és én is megyek mindjárt utána, csak még befejezem ezt a postot...

BÚÉK mindenkinek!!!

Ma érzékeny búcsút vettem a munkahelyemtől... ez önmagában még nem lenne olyan drámai, viszont a dolgot más megvilágításba helyezte az a tény, hogy ahol dolgoztam, és ahol egyik pillanatról a másikra közölték, hogy nem tartanak tovább igényt a munkámra, több, mint 8 éve dolgoztam (kvázi alapító tagként), hol külsősként, az utóbbi kilenc hónapban pedig belsősként is... Nem szokásom szentimentáliskodni, de elmorzsoltam egy-két könnycseppet a szemem sarkában, mikor utoljára kiléptem az irodából... na jó, nem is morzsoltam el annyira... igen, úgy is lehet mondani, hogy hazáig bőgtem... eszembe jutottak a Vaskapu utcai sztorik, ahol 20 négyzetméteren dolgoztunk tizenöten, az első fordításom, amit leadtam, és remegve vártam a kritikát, és még számos élmény, ami ezzel a múltté lett...

Lehet, hogy az életben nem lesz többé ilyen munkahelyem...

Namármost, nem arról van itt szó, hogy valami régen látott szerelmemmel ismét összetalálkoztam volna, pusztán annyi történt, hogy 18 esztendő után ismét találkozott általános iskolai osztályom... Életem legboldogabb négy évét töltöttem a Sütő utcai épület falai között, így talán érthető, hogy kissé szentimentálisan álltam a bulihoz... úgy vettem észre azonban, hogy egykori osztálytársaim is így érezték... alig akartunk eljönni a Balettcipőből , olyan jól éreztük magunkat. Szó esett régi tatai táborokról, vándortáborokról, gyerekkori csínytevéseinkről, Gauland Matyi bácsi (egykori igazgatóm) híres-hírhedt kokijairól, és még sok kedves emlékről...

ÉS most megint elérzékenyülve ülök itt a monitor előtt, és naplózom...

Ez a post egyrészt azért született, mert úgyis le akartam írni, másrészt meg azért, hogy Annie-nek még véletlen se legyen igaza a kommnentjével kapcsolatban, már hogy nem döntöm meg a havi két postot, igaz novemberre már kapásból három volt–eddig... :P

Na de mások szapulása helyett jöjjön a lényeg: ma reggel 9:45-kor egy rossz mozdulat következtében egy iszonyatos méretű lumbágó kerített hatalmába. Mintegy három órán keresztül álltam a sarat, azonban ekkor elkéredzketdem a melóból, és belejtettem a Királyhágó utcai gerincambulanciára. Ahol is közölték, hogy csak beutalóval fogadnak stb stb. Miután elég erélyesen közöltem az ablaknál ügyeletet adó nővérkével, hogy nehogy azt higgye, hogy szórakozásból járok ilyen helyekre, először megsértődött, majd elment, és visszajőve (még mindig durcásan közölte), hogy XY doktor meg fog vizsgálni, de várni kell rá, mert idpontra előjegyzett betegei is vanak. Ezzel elémlökte a tébékártyám (no comment...) és elviharzott.

Ezután a közjáték után másfél órával be is hívott a doki, aki a mufurc kolléganőjénél sokkal kedvesebb volt. Megvizsgált, majd megkérdezte: megengedem-e, hogy megszúrjon. Mivel nem volt más (pontosabban jobb) választásom, vállaltam a tortúrát. Amikor azonban megjelent egy hosszú tűs 20 milliliteres fecskendővel, már mélyen megbántam ezt a döntésem. A katarzis akkor következett be, mikor a doki egy jól irányzot mozdulattal közvetlenül a gerinc mellé adagolta be a koktélt, tövig nyomva belém a tűt...

No mindegy, ezen is túl vagyunk... de a magyar eü. ismét kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt (lásd első bekezdés)...

Tudom, messze vagyok még a napi blogtól, de azért mégse havi kettő mint eddig volt... :)

Naszóval, ma kiderült, hogy indexes identitásom első számú találat lett a google-ban... :) Ez úgy volt, hogy az Index fórum login formja helyett véletlen a Google Search Bar-ba írtam be a nickem , majd egy kattintás után előjött az első oldal, rögtön az elején a nicknevem.... :)

Úgy látszik, megmaradtam az utókornak... :)

Nagyjából ez suhant át az agyamon, mikor megnéztem a blogstatot (jelen blog létezése óta először) . Majdnem négyszázan kukkolták meg az eddigi (július óta felvitt) hat postot, úgyhogy vsz át fogok térni a napi blogokra, meg írok ám mjad visszamenőleg is ... úgyhogy türelmet kérek a T. olvasótól, hamarosan napiblog lesz olvasható...

A fenti már-már közhelybe hajló megjegyzés futott át az agyamon ma ébredvén... Nem, nem reformáltam meg az időszámítást, csak arról van szó, hogy a pici fiam (lásd a Marci képtár linket felül a fülecskén) ma lett három éves...

 Persze az is eszembe jutott, hogy én se fiatalodtam az elmúlt esztendőkben, meg minden ilyen marhaság... aztán mikor rámfüggesztette két szép (édesanyjától örökölt) barna szemét, bizony a fent leírtak miatt rajtam úrrá lett melankóliát se perc alatt felváltotta valami eszeveszett büszkeség....

*Elegem van abból, hogy ha sziréna hangját hallom, már nem balesetre, hanem utcai ökölharcra, rombolásra gondolok;

*elegem van abból, hogy a randalírozókat előbb forradalmároknak, majd provokátoroknak hívják, ezután pedig a békés tüntetők gyertyás felvonuláson követelnek amnesztiát a politikai foglyok számára;

Tudom, egy blogban az embernek a saját gondolatait illik papírra, pontosabban képernyőre vetnie. Dehát ha jobban belegondolok, tulajdonképpen most is ez történik, mármint a saját gondolataim elmondása, csak kicsit (nem kicsit, nagyon) profi módon. Következzék egy írás a Népszabadság mai számából, Fábri Péter tollából.

Ti vagytok az én problémám 

Ti vagytok az én problémám, honfitársaim, akik most teljes erkölcsi felháborodással kéritek ki magatoknak, hogy egy politikus – tizenhat év óta elsőként – bevallotta, hogy hazudott.

Ti ugyanis nem szoktátok bevallani. Nemcsak az igazságot, de az adót sem szeretitek bevallani. Pontosabban az adóalapot. Márpedig mi más volna az adóalap, mint az igazság egy fajtája? De ti elfogadjátok, ha azt mondják nektek, hogy csak számla nélkül kapjátok meg, ami jár, és elfogadjátok a szerelőtől, ha azt mondja, számla nélkül olcsóbb lesz. Hogy ilyenkor a szerelő becsapja az alkalmazóját, és ti a szerelővel együtt az adóhatóságot, ez valahogy nem szokott erkölcsi felháborodást okozni a lelketekben. Nem mentek tőle az utcára. Mit szerelő? A jó nevű világcég rendezvényének szervezője, aki számla nélkül fizeti ki a díszkivilágítást. A polgármesterjelölt és egész kampánycsapata, mert számla nélkül fizet a kampányrendezvény szervezőjének.

Ti vagytok az én problémám, mert ti akkor mentek az utcára, amikor valaki véget akar vetni ezeknek a mindennapi hazugságoknak. És saját magán kezdi.

Ti vagytok az én problémám, mert az egészségügyi járulékot sem szeretitek befizetni. Zenész barátom büszkélkedik vele. Elmagyarázza, hogyan lehet ezt törvényesen csinálni. Nemcsak a szégyentől, de a felháborodástól is ég az arcom. Ugyanis az illető rendszeresen igénybe veszi azt az egészségügyi szolgáltatást, amelyért évek óta nem fizet be a közösbe egy fillért sem. Én pedig, aki vigyázok az egészségemre, és például nem dohányzom, mint ő, viszont sportolok, mint ő nem, én befizetem. Ezek szerint helyette is. Barátom tőlem lop, engem károsít meg. Vajon a Kossuth téri tüntetők közül hányan fizetik be korrektül az egészségügyi járulékukat? De azért ingyenes egészségügy, az ugye, legyen?

Ti vagytok az én problémám, mert büszkén töltitek le ingyen a jogvédett zenét az internetről a számítógépetekre, amelyen persze jogtalanul másolt programok futnak. És úgy érzitek, rendes, becsületes polgárok vagytok. És baleknek néztek engem, mert az én gépemen nem fut illegális program, és pénzért veszem a CDket. Elhitetitek magatokkal, hogy a lopás nem lopás, pedig az. És a szellemi tulajdon ellopása (amely, jobb, ha tudjátok, köztörvényes bűncselekmény) a tárgyi tulajdon ellopásának előszobája. Ez teremti meg azt a közeget, azt a hangulatot, amelyben egyre többen érzik úgy: ezt is szabad. Ez még nem bűn. Menjünk egy kicsit arrébb, ez sem bűn. Ez sem. És így megy ez, mások autójának felborogatásáig és felgyújtásáig.

Apropó, autók. Autótulajdonosként a közös térből lopjátok el azt is, ami nem jár nektek. Olvasom a Népszabadságban a bölcs esztéta ragyogó cikkét a politikai válságról. És nem tudom elfelejteni, hogy nemrég az orrom előtt szállt ki a kerékpárúton parkoló kocsijából. Ő ezt nem tekintette bűnnek. Amikor megkérdeztem, miért csinálja, azt mondta, nem tudott máshol megállni. Én abban a kerületben lakom. Nem könnyű parkolót találni, de azért mindig sikerült. Ez a nagyon okos és sok szempontból tiszteletre méltó ember például nem gondolja, hogy minden téren tisztelnie kéne mások jogait. Ugyanis a kerékpárosnak is van olyanja, amit a KRESZben úgy neveznek: útjog.

Ti vagytok az én problémám. Például a tulajdonostársaim a házban, ahol élek. Csupa rendes ember. De közülük néhányan mégiscsak kereskedelmi mennyiségű csomagolóanyagot hajigálnak a közös kukába, amitől az ürítés után félórával már tele is van. És délután hazajövünk, és ömlik a szemét a lábunk előtt. Nem tudom, ki teszi, de itt lakik velünk. És nem szállíttatja el a szemetét. Talán a boltok valamelyikéből küldik ide az öszszes papírt? A pizzástól jön a számolatlan mennyiségű pillepalack? De hiszen emennél vásárolok, amannál eszem. Kedves, rendes polgárok. Pedig ők azok. Ti vagytok azok, honfitársaim.

Ti vagytok az én problémám, ti mind, akik úgy tesztek, mint ha a politika valami tőletek független dolog volna. Akik tisztességes kereskedőként áruljátok a verekedéshez használt eszközöket. Ti, akiknek a kutyái a járda közepére szarnak. Ti, akiktől Budapest kutyaszaros járdáin nem férnek el a gyalogosok (ti magatok sem, ha kiszálltok a kocsitokból). Ti, akik kerékpárosként elütitek a gyalogosokat a járdán.

Ti vagytok az én problémám, ti, akik büszkén blicceltek a BKV járművein, azután fel vagytok háborodva, ha az ellenőr rajtakap. A BKV-t szidjátok és a polgármestert, és egy pillanatra sem jut eszetekbe, hogy ilyenkor talán illene csöndben maradni.

És persze ti vagytok a politikusok is. A kerületi képviselő, aki a fejem fölött eladja a padlásteret, pontosan harmadanynyiért, amennyiért nekünk, a ház tulajdonosainak nem adta. Itt lakik a közelben. Egy közértbe járunk. Ti vagytok az az országgyűlési képviselő is, aki felszólít, hogy ne fizessünk adót. Vajon ez után a kijelentése után is fel fogja venni az én adómból finanszírozott képviselői fizetését?

Ti vagytok az én problémám, ti, akik egyre több szót mondtok ki, amit rendes ember nem mond, ti, akik viccesen cigányoztok és zsidóztok, ti, akik könnyedén rágalmaztok meg és tesztek tönkre tisztességben megőszült embereket. Hogy nem ti rágalmazzátok meg őket? És amikor pletykaként továbbadjátok a rágalmakat, mit csináltok?

Ti vagytok az én problémám, akik nem takarítjátok el a házatok elől a koszt, ti, akik ott álltok azok mögött, akik ezen az elmúlt héten legalább százezer forintot vettek ki a zsebemből azzal, hogy lezuhant a majdani nyugdíjam alapjául szolgáló megtakarításaim értéke, és akik több százmillió forint közvetlen kárt okoztak abban a közvagyonban, amely az enyém is és a tietek is.

És amelyből ti így vagy úgy, naponta loptok.

Szégyelljétek magatokat. Nem tudom, hányan vagytok. De közületek mindazok, akikre a fenti felsorolásból akár csak egy bekezdés is illik, részesei annak a hazugságnak, amely a mostani válságba vitt.

Hagyjátok abba.

Hajnal kettőig tévéztem. Néztem, amit és amíg lehetett. Néztem az őrjöngő tömeget, a feldúlt tévészékházat, az égő autókat... És töprengtem.

Tulajdonképpen nem történt semmi. Valaki 16 év után bevallotta hogy hazudott. Történetesen a miniszterelnök. Most őszintén: ki az, akit ez a meglepetés erejével ért? Ki az, aki elhitte azt, hogy az elmúlt 16 évben bármely kormány tisztességesen beszámolt a választóknak az ország valós (!) helyzetéről?

De ugyanakor arra gondoltam: ezek lennének az igaz jobboldaliak? Ezek Orbán hívei? Mert akkor köszönöm szépen, annyit sem kérek a jobboldalból mint eddig. (Ez se volt sok)...

Elkúrták? Igen. Csak ők (mármint Gyurcsány & Co.)? Nem.

Mi itt a gond? Hogy valaki végre igazat mondott ebben a tetves poitikai életben? Ha ez így van (mármint ha ez tényleg ekkora problémát okozott), akkor valami nincs rendben ebben az országban.

Ülök a tévé előtt, és azt mondom magamban: ilyen nincs, legalábbis a XXI. században. Nincs olyan, hogy a megvadult csőcselék állat módjára lerohanja a köztelevíziót, autókat gyújtogat, és vandál módjára dúl fel mindent, amihez csak hozzáfér. Nem hiszem el, hogy magukat civilizáltnak mondó emberek egyik pillanatról a másikra elvesztik minden önuralmukat, teljesen kivetkőznek magukból, és emberi mivoltukat teljesen feledve barbár pusztítást végeznek.

ÉS azt sem hiszem el, hogy én a mai napon 150-200 méterre voltam ettől a csürhétől. Nem hiszem, mert nem akarom hinni. Pedig így volt...

Budapest anno 1956 2006.